A tribün

Leírni, kimondani is ünnepélyes: "Az utolsó versenynap..." Sokan gondolhatták így, hiszen a szokásosnál lényegesen több érdeklődő látogatott aznap a Kerepesi útra, hogy utoljára áldozzanak Fortuna istenasszony oltárán helyre, tétre, befutóra. Ború volt a szívekben, s az égen egyaránt. Az eső eleinte csak lógatta a lábát, de az utolsó futamra már szakadni kezdett. A fogadók nagy öregjei azt mondták, még az Isten is megsiratta a magyar lósport szentélyét. Ők biztosan tudják...

A Kerepesi úti pálya hetvenegy évvel ezelőtt, 1933-ban nyitotta meg kapuit. Akkor a kor egyik legmodernebb pályájának számított, mert még éjszakai világítással is rendelkezett. Híre mindig valami megfoghatatlan hangulatot sejtetett, amiből azt lehetett gondolni, hogy ide csak a kiváltságosok tehetik be lábukat. Befelé valóban könnyen vezet az út, de a kijutások sokkal emlékezetesebbek lehettek. Sok családi birtok cserélt itt gazdát, mert bizony gyakran nagyon drágán futnak itt a lovak...
Amikor először kijutottam, vártam is a számtalan regényben és novellában lefestett hangulatot, s mi tagadás: jött is belőle valami. Tudtam, hogy fogadni veszélyes lehet, de tippelni azért szabad...

A verseny

S amíg nem ismertem a Turfot, s csak saját megérzéseimre hagyatkoztam, meg is tudtam mondani, melyik ló lesz a győztes befutó. De emellett is jó volt ott a hangulat. Mintha megállt volna az idő - számtalan kortalan figura lézengett ott, szemükben különös fénnyel...
Pedig akkor már javában történelem volt a legendás Imperial vagy a csak kedvenc macskájával utazni hajlandó tágtüdejű kanca, Kincsem. Csak elképzelni lehetett, milyenek volt egykor a teli lelátók (melyeket most műemléki védelem alá vontak), s hol izgulhatott tétjeiért Karády Katalin, Jávor Pál, s merre szállhatott egykor Bródy Sándor szivarjának füstje. S mégis...
A szombati hangulat mégis valóságos volt. Valóságos film, melynek szereplői éppúgy voltak békebeli öregurak, svájcisapkás prolik, fényképezőgépes turisták, mint ahogy hivatásos filmszínészek is. Egyaránt volt jellemző rájuk a "tízpercek" közötti lézengés, majd az izgatott nyaknyújtogatás, miközben egyre görcsösebben szorongatták a szombati bibliaként funkcionáló turfot. Eközben ki-ki vérmérséklete szerint drukkolt kedvencének, lesve, miként kergették egymást a hajtók s a lovak. Azután pedig szinte előírásszerűen forgatta a szél az eldobott cédulákat. Az azért szép volt...
Lehetett a korlát szélére könyökölni - ahol testközelből volt érezhető minden - vagy a tribün adta lelátási előnyöket élvezni, magunk mögött tudva a 80-as trolival arra pöfögő nagyváros minden ridegségét. Mindez már múlt idő. Mert utoljára Football, az ötéves pej mén győzedelmeskedett, a finn Pekkalával a sulkyban.

A cél

Ugyanis a területet 1998-ban megvásárolta egy francia cég, amely bevásárlóközpontot fog ott építeni. Az ügető pedig kiköltözik a Kinecsem Parkba, ahol ezentúl nem csak galopp versenyeket rendeznek majd, s az építkezések után ott lesz majd a magyar lovassport fellegvára. De nem szabad keseregni, mert állítólag a lovaknak és a hajtóknak is jobb soruk lesz ott.

A pályát már le is zárták, másnap a lovak legelésztek rajta békésen, és hamarosan munkagépektől lesz hangos a terület.
Hát igen... Lezárult a magyar lóversenyzés egy korszaka. Nincs több tét, hely és befutó, nincs célfotó és mesés nyeremények. Csak az eldobált cédulák, nyeretlen szelvények, melyeket kötelességtudóan kavargat a szél...