Peter S. Beagle fantasztikus szépségű meseregénye – meglepő módon – ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt, pedig 1968-ban jelent meg Amerikában, és azóta több mint harminc kiadást ért meg csak angol nyelven. A könyv világsikerét fokozta az 1982-ben készült animációs film. Az Utolsó Egyszarvú méltán tarthat igényt a legnagyobb fantasy-meseregényekkel való párhuzamba állításra (A Gyűrűk Ura, Végtelen történet). Története – a világon utolsónak maradt, halhatatlan egyszarvú vándorútja eltűnt társainak felkutatására és megmentésére a Vörös Bika fogságából – valójában prózában írt költemény, gyönyörű tündérmese, melyben Jóság és Gonoszság azért ütközik, hogy a rabbá tett Szépség szabad legyen. A tündérmese dramaturgiájához illően az egyszarvú útja során segítőtársakra is lel: mellé szegődik Schmendrick, a kétbalkezes varázsló és Molly Grue, a törvényen kívüliek kapitányának kedvese, akik saját maguk is „megváltásra” várnak. Velük együtt jut el végül az egyszarvú Haggard király elátkozott várába, ahol szembe kell szállnia a gonosz varázslattal. Beagle művének, akárcsak a műfaj többi klasszikusának „címzettjei” sokan vannak: gyermek és felnőtt számára más-más jelentés bontakozik ki belőle a számos értelmezési lehetőség közül. Azok közé a remekművek közé tartozik, melyek minden újraolvasással egyre gazdagabbá teszik olvasójukat.

Az utolsó egyszarvú (részlet)

Elsõ fejezet

Az egyszarvú egyedül élt egy orgonaszínű erdõben. Vén­séges vén volt, bár õ errõl mit sem tudott. A színe már nem volt többé olyan, mint a játékos tajték a tengeren, hanem inkább olyan volt, mint a holdfényes éjszakákon hulló hó. De a szeme még mindig tiszta és fáradhatatlan volt, és járá­sa még min­dig olyan, mint árnyék a tenger vizén. Egyáltalán nem hasonlított egy szarvat viselõ lóhoz – ahogy az egyszarvúakat gyakran ábrázolják. Kisebb volt, és hasadt patájú, azzal az õsi, vad szépséggel megáldva, ami­vel a lovak sosem bírtak – talán csak a szarvasok, a maguk szégyenlõs, halvány módján, meg a kecskék bohókás táncukban. Nyaka hosszú volt és kecses, fejét még kisebbnek mutatva, mint amilyen. Sörénye, amely egészen a háta kö­ze­­­péig ért, selymes volt, mint a pitypang pelyhei, és olyan finom, mint a bárányfelhõk. Hegyes füle és vékony lába volt, csűdjét tollszerû, fehér szõr borította. Hosszú szarva, amelyet szeme fölött viselt, még a legsötétebb éjfélen is gyöngyház-fénnyel remegett és ragyogott. Hajdan sárkányokat ölt vele, meggyógyított egy királyt, akinek mérgezett sebe nem akart beforrni, és érett gesztenyét vert le vele a medvebo­csoknak. Az egyszarvúak halhatatlanok. Természetük szerint egye­dül élnek: általában erdõben, ahol tó is van, amelynek a vize elég tiszta ahhoz, hogy láthassák magukat benne. Kicsit hiúk ugyanis, a világ legszebb teremtményeinek tartják magukat, a varázshatalmukról nem is szólva. Nagyon ritkán párzanak, és nincs annál elvará­zsoltabb hely, mint ahol egy egyszarvú a világra jön. Amikor a mi egyszarvúnk utoljára látott más egyszarvúakat, a fiatal szűz­lányok, akik õt olykor-olykor ke­resték, még más nyelveken szólították; de már régen fogalma se volt a hónapokról, sem az évekrõl, évszázadokról – még az évszakokról sem. Erdejében tavasz volt mindig, mert õ élt ott. Nap nap után a nagy bükkfák alatt járt, vigyázta az állatokat, akik ott éltek a földben, bokrok alatt, fészkekben és barlangokban, üregekben és fák tetején. Nemzedékrõl nemzedékre farkasok és nyulak vadásztak és szerettek, fia­kat hoztak a világra, majd meghaltak – és mivel az egyszar­vú mindezt nem tette, sosem unt rá, hogy szemlélje õket. Történt egy nap, hogy két ember hosszú íjakkal, szarvasra vadászva lovagolt át az erdején. Az egyszarvú követte õket, olyan óvatos léptekkel, hogy még a lovak sem ész­lelték a jelenlétét. Az emberek látása a rémület és a gyön­gédség õsi, bénító, különös keverékével töltötte el. Ha csak tehette, so­ha nem mutatkozott elõttük, de szerette nézni, ahogy ellova­golnak, és hallgatni, amit beszélnek. – Nem kedvelem ennek az erdõnek a levegõjét – mondta morgolódva az öregebbik a fiatalnak. – Azok az állatok, akik egy egyszarvú erdejében élnek, idõvel maguk is tanulnak egy kis varázslatot, fõleg ami az eltűnést segíti. Nem fogunk itt semmit sem találni. – Az egyszarvúak már réges-rég eltűntek – mondta a má­sik ember. – Ha ugyan léteztek egyáltalán. Ez is csak ugyan­olyan erdõ, mint bármelyik. – Akkor miért nem hullanak itt soha a levelek, miért nem esik a hó? Én mondom neked, egyetlen egyszarvú azért ma­radt még a világon – szerencsés öreg jószág –, és ameddig õ itt él ebben az erdõben, nem lesz olyan vadász, aki akár csak egy kisegeret is hazavihet innen a nyergén. Menj csak, menj, majd meglátod. Én már ismerem õket, az egyszar­vúakat. – Könyvekbõl – válaszolta a másik. – Csak könyvekbõl, me­sékbõl és énekekbõl. Három király országában sem hallották még hírét sem, hogy bárki látott volna itt egyszarvút, vagy akár máshol. Nem tudsz többet az egyszarvúakról, mint én, hiszen én is ugyanazokat a könyveket olvastam, ugyanazokat a történeteket hallottam, és még sohasem láttam egyet sem. Az elsõ vadász hallgatott egy ideig, míg a másik halkan fütyörészett magában. Aztán így szólt: – A dédnagyanyám látott egyszer egy egyszarvút. Amikor kicsi voltam, sokszor mesélt róla. – Ó, igazán? És megfogta arany kötõfékkel? – Nem. Nem volt neki olyan. Nem kell hozzá arany kötõ­fék, hogy megfogd az egyszarvút; ez a része már mese­be­széd. Nem kell hozzá más, csak tiszta szív. – Persze, persze – kuncogott a fiatalabbik. – Aztán meglovagolta az egyszarvúját? Szõrén, a fák alatt, mint valami nim­fa a világ ifjúkorában? – A dédnagyanyám félt a nagy állatoktól – mondta az elsõ vadász. – Nem lovagolt rajta, csak ült csöndben, az egyszar­vú meg az ölébe hajtotta a fejét és elaludt. Õ pedig nem mozdult, míg az fel nem ébredt. – És hogy nézett ki? Plinius leírása szerint az egyszarvú roppant vérengzõ természetű, teste hasonló a lóéhoz, feje a szarvaséhoz, lába az elefántéhoz, farka a medvééhez; hangja mély, bömbölõ, és egyetlen, két könyök hosszú feke­te szarva van. A kínaiak szerint... – A dédnagyanyám csak annyit mesélt, hogy az egy­szarvúnak nagyon jó illata volt. Soha nem állhatta az állatok szagát, még a macskáét vagy a tehénét sem, a vadállatokéról nem is beszélve. De az egyszarvú illatát csodásnak találta. Egyszer sírva is fakadt, amikor errõl mesélt. Persze ekkor már nagyon öreg volt, és mindenen elsírta magát, ami a fiatalságára emlékeztette. – Forduljunk hát vissza, és vadásszunk valahol máshol – mondta hirtelen a második vadász. Az egyszarvú csendben a sűrűbe lépett, és csak akkor tért vissza az ösvényre, ami­kor a két vadász már messze elötte járt. Azok némán lova­goltak, míg az erdõ széléhez nem értek. – Miért tűntek el, nem tudod? – kérdezte a második va­dász. – Már ha egyáltalán léteztek valaha. – Ki tudja? Más idõk járnak. Szerinted jó volna ez a kor az egy­szarvúaknak? – Nem, de nem hiszem, hogy valaki valaha is jó kornak tartotta volna a sajátját az egyszarvúak számára. Most már úgy rémlik, mint hogyha én is hallottam volna ilyen tör­téneteket – de éppen vagy álmos voltam a bortól, vagy va­lahol másutt járt az eszem. Nos, nem számít. Ha sietünk, még világosban tudunk vadászni. Gyerünk! Kiugrattak a fák közül, vágtára sarkallták lovaikat és el­száguldottak. De még mielõtt eltűntek volna szem elõl, az elsõ vadász visszanézett a válla fölött, és mintha csak látná az árnyékban álló egyszarvút, így szólt: – Maradj csak ott, ahol vagy, szegény jószág. Ez a világ nem neked való. Maradj az erdõdben, tartsd zölden a fákat és a barátaidat sokáig életben. Ne is törõdj a fiatal lányokkal, mert végül úgyis csak bolondos vénasszony lesz mindbõl. Sok szerencsét! Az egyszarvú mozdulatlanul állt az erdõ szélén és fenn­hangon ezt mondta: – Én vagyok az utolsó egyszarvú. Ezek voltak az elsõ szavak, amelyeket több mint száz év óta, akár csak magában is, kiejtett a száján. Ez nem lehet igaz, gondolta. Soha nem bánta, hogy egye­dül van és nem lát más egyszarvúakat. Mindig tudta, hogy vannak mások is, olyanok, mint õ, a világon – és egy egy­szar­vúnak ennél több társaságra nincs is szüksége. – Tudnék róla, ha a többiek eltűntek volna. Én is eltűntem volna. Semmi sem történhet velük, ami velem nem történik meg. Saját hangja megrémítette, szeretett volna elrohanni. Egye­dül vágtatott erdeje árnyas ösvényein, gyorsan és ragyogón, váratlan tisztásokon haladt át, elviselhetetlenül szikrázó fűben, vagy lágyan simogató árnyékban, figyelve mindent ma­ga körül – a bokái körül kavargó aljnövényzetet és a bo­gárgyors kék és ezüst villanásokat, ahogy a szél a leveleket borzolta.. – Ó, soha nem tudnám elhagyni mindezt, soha, még ha én lennék is az utolsó egyszarvú a világon. Tudom, milyen itt élni, ismerem mindennek az illatát, a tapintását, a lényét. Mi mást kereshetnék kint a világban, mint újból csak ezt? De amikor végül abbahagyta a száguldást, és némán meg­állt, a varjakat és a feje felett civakodó mókuscsapatot hallgatva, elgondolkodott. Mi van, ha mind együtt vannak, valahol messze? Mi van, ha rejtõzködnek és rám várnak? Attól a perctõl kezdve, hogy a kétség elõször fogta el, nem lelt nyugalmat. Attól fogva, mikor elõször gondolt arra, hogy elhagyja az erdejét, nem volt maradása egy helyen sem, mindig máshová vágyott. Föl-alá futkározott a tó körül, nyugtalanul és boldogtalanul. Az egyszarvúak nem arra születtek, hogy döntéseket hozzanak. Egyszer nemet mondott, más­szor igent, aztán megint nemet, és ez így ment éjjel és nappal – és elõször érezte úgy, hogy a percek, mint a férgek másznak át rajta. – Nem megyek. Csak mert az emberek már egy ideje nem láttak egyszarvúakat, még nem jelenti azt, hogy mind eltűntek volna. De ha igaz is lenne, akkor sem mennék. Én itt élek. Ám egyszer, mikor egy langyos éjszakán fölébredt, ezt mondta: – Igen, és azonnal. Átsietett az erdõn, megpróbált semmire se nézni, semmit se szagolni, a földet sem érezni a hasadt patája alatt. Az éjszakai állatok – baglyok, rókák és szarvasok – fölemelték a fejüket, amikor elhaladt mellettük, de õ nem nézett rájuk. Sietnem kell, gondolta, és visszatérni, amilyen gyorsan csak lehet. Talán nem kell túl messzire mennem. De akár meg­talá­lom a többieket, akár nem, visszajövök, amilyen hamar csak lehet. Az erdõ szélérõl induló út a hold fényében úgy csillogott, mint a víz, de amint kilépett rá, érezte, milyen kemény és hosszú. Ekkor majdnem visszafordult; de aztán mégis vett egy mély lélegzetet az erdõ levegõjébõl, amelyet még min­dig hullámokban sodort felé a szél, és mint egy virágot, õrizte a szájában, míg csak tartani tudta.